Seb
Seb, mely még sose volt ekkora,
Seb, mely a lelkemben él minden nap.
Egy seb, mely nem akar múlni,
egy seb, melyet az idő se gyógyít.
Ésszel felfogom, hogy nem lehet,
ésszel megértem, de lélekkel csak terelem.
Az eszem felfogta, hogy ennyi volt,
Az eszem mindent ért, de a lelkem csak sír, s már nem mosolyog.
Nézek előre, s keresem a választ,
Nézek előre, s csak Téged látlak.
Előre nézve tűnődök el a héten,
Előre nézve emlékszem vissza minden szépre.
Megírom ezt a verset, de semmi haszna,
Megírom ezt a verset, de attól még sötétség borul a napra.
Egy verset írok, ha rossz a kedvem,
Egy verset írok, de most semmi értelme.
Hisz a lelkem kapott sebet, s csak zokog szüntelen,
Hisz a lelkem kapott sebet, de nem értem, hogy miért kellett.
A lelkem az, ami most könnyes szemmel néz előre,
A lelkem az, ami látja, mi lesz így a Földdel?!
Amikor mindenki az életét mentve rohan előre,
Amikor mindenki csak a saját létét félti.
Akkor majd én mosolyogva nyújtok neked szabad kezet,
Akkor majd én mosolyogva adok neked egy új esélyt.
Sok kérdésem van, melyre talán nem kapok választ,
Sok kérdésem van, mely talán örökre bennem szárad.
Kérdések, melyekre senki se felel,
Kérdések, melyek nyomják a lelkemet.
Ki az, aki vár rám?
Ki az, aki átölel, ha fáj?
Sebek tátongnak szívem, s nem akarnak beforrni,
Sebek, melyeket csak egy dolog gyógyít.